Let me back into your garden of Eve | Eva Petrič

Mit jelent ma embernek lenni – vagy pontosabban: mit jelent földlakónak lenni? …

Nem csupán egy egyénnek, hanem a természet, a történelem, a technológia és az emlékezet ciklusaiba szőtt lénynek. A csipke számomra ezen összefonódások egyetemes kifejeződése: rajz, kód, testi nyom és felhalmozódott idő.

Hol vannak azok a küszöbök, amelyeknél egy vonal még meghajlik, de nem törik el, azok a pillanatok, amikor a technológia átalakíthatja az életet anélkül, hogy kiüresítené az értelmét? A Bending Point / Breaking Point című mű videó, hanganyaga és szövege ezt a feszültséget fogalmazza meg: a széteséstől való félelmet, a valahova tartozás iránti vágyat, valamint azt a kérdést, hogy ki viseli beavatkozásaink következményeit. Ezen túlmenően bevezet abba a tapasztalatba, ami a test határainak elérését jelenti – a testét, amely nyomásnak, szűrésnek, átalakulásnak és széttöredezésnek van kitéve. A „hajlítási pont” és a „töréspont” fogalmai alkotják a kiállítás fogalmi tengelyét, felvetve a kérdést, hol húzódik a határ az átalakulás és a visszafordíthatatlan szakadás között.

A kiállítás címében az Éva az eredeti testre és a biológiai forgatókönyvre utal, amelyet a kortárs technológiák újra megnyitnak és átformálnak. Évát nem idealizált mítoszként ábrázolják, hanem sebezhető és változékony élő rendszerként. A csipkén, a videón és gravírozott struktúrákon keresztül a kiállítás a természetes minták szintetikus biológiába való átvitelét vizsgálja, és azt a kérdést veti fel, hol húzódik a határ az átalakulás és a visszafordíthatatlan törés között.

A szomszédos térben gravírozott plexiüveg lemezeken csipkeszerű mintákká absztrahált emberi sziluettek láthatók. Itt a test nyomra, mintára, adatszerű lenyomatra redukálódik. Az emberi alak hibrid entitásként jelenik meg – összeállítva,

újrahasznosítva és fragmentálva –, mint egy Földlakó, aki egyre inkább eltávolodik eredetétől.

Munkám nem áll szemben a technológiával; a felejtés ellen figyelmeztet. Akárcsak Ariadné fonala a kortárs rendszerek labirintusában, én is az emberi sebezhetőség, a kétség és a felelősség nyomainak megőrzésére törekszem. Ha túl sokáig bámulunk saját alkotásaink mélységébe, előfordulhat, hogy a mélység visszanéz ránk – megváltozva.

A kiállítás nem kínál végleges válaszokat, hanem egy elmélkedésre ösztönző teret nyit meg: vajon megőrizheti-e a természet technológiai utánzása a sebezhetőséget, a tökéletlenséget és az etikai tudatosságot – ezeket az emberi létezéshez

elválaszthatatlanul tartozó tulajdonságokat?”