Szentivániéji álom

E kies hazában mutass nekem

Egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William

Ezt a Cseh-Bereményi szerzőpáros állította, ami igazán nem szép tőlük: egy ekkora döher klasszikust csak úgy leravaszozni, nahát… Viszont igaz, amit állítanak: Shakespeare, amellett, hogy nagy döher klasszikus, és avatott ismerője az emberi léleknek, valamint utóbbi legnemesebb megtestesülésének, a politikának, igenis, hogy ravasz volt, nem kevéssé – és talán épp a Szentivánéji álom a legravaszabb műve. Külön ravaszság, hogy a Szentivánéji, úgy tudja az irodalomtörténet (eme márványba vésett pletykagyűjtemény), megrendelésre született, egy házasság alkalmából, nászajándék gyanánt. Ehhez képest elég cifrákat állít a házasság intézményéről.

Meg az előzményéről, a szerelemről is: elmondja mindennek, leszedi róla a keresztvizet, elmebajnak – gyönyörű, de mégiscsak elmebajnak – állítja be, dilinek, ami kiűzi az emberfiát-, illetve lányát a normális emberek társadalmából, bekergeti az erdőbe, ahol aztán megnézheti magát, mintha csak görbe tükröt tartana elé az erdő. Olyan görbét, hogy szinte visszagörbül egyenesbe – hogy tisztán és világosan lássuk benne önmagunkat. Hogy milyenek vagyunk. Hogy legyünk akár tündérek, akár királyok akár tisztes polgárok, még a szerelem sem képes embert faragni belőlünk, és megszabadítani a csalás és az árulás stigmájától – és úgy biztosíthatjuk magunknak a nyugodt és békés házasságot, ha fegyverrel megyünk leánykérőbe; aztán megfosztjuk házastársunkat minden olyan örömétől, aki vagy ami nem mi vagyunk. Legyünk akár polgárok, akár királyok, akár tündérek – hisz mindnyájan emberek vagyunk.