Kovács Lola: ZÉRÓ – Záró tárlatvezetés a Ladó Galériában

Szülei képzőművészek, anyai nagyapja irodalmár, nagymamája könyvtárvezető volt, nagybátyja ismert filmesztéta. Elvégezte a Bölcsészkar angol szakát, de az alkotóművészet vonzása végül győzött. A Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán töltött évek következtek, közben és utána pedig kiállítások és díjak sora. Mára már sok, felismerhető kézjegyű mű van a háta mögött (pontosabban állami gyűjteményekben, magángalériákban és privát gyűjtők otthonaiban). Alkotó-és kísérletező kedve folyamatosan mozgásban tartja. Ezúttal egy újabb festői szakaszának első munkáit mutatja meg. Részletek a művésszel folytatott beszélgetésből: “Valamit elmesélek. Pár éve elkezdtem sámánizmussal foglalkozni, és rátaláltam az interneten egy olyan dél-amerikai ember videóira, aki alapvetően tudományos végzettségű, de az Amazonas környékén találkozott egy ősi sámán kultúrával, aminek aztán a közvetítője lett. Ma már szertartásokat vezet, és ezeket többnyire azzal a javaslattal kezdi, hogy képzeljük el, hogy a szív központjában van egy fényforrás, amit felemelünk, és kiterjesztünk magunk köré, mint egy spirituális védőburkot, mert az ember szertartások közben kiszolgáltatott. A fényt a fejünk fölött gondolatban megfogjuk, és széthúzzuk magunk köré... Amikor ezt először hallottam, ledöbbentem, mert én pici gyerekkoromban éppen ezt csináltam. Úgy éreztem, hogy nincsenek határaim, nincs az énemnek határa. Azt hittem, hogy az emberek, főleg a szüleim, látják, hogy éppen mi jár a fejemben. Egy idő után ez elkezdett zavarni, és hogy ne tudják mire gondolok, este az ágyacskámban elkezdtem gondolatban ezt csinálni: fényburkokat vontam magam köré. Nem is egyet, hanem legalább hetet, hogy jó sok legyen. Úgy képzeltem el, mint egy fényhagymát. Ha egy fényhagymába bevonom magam, akkor ott belül azt gondolok, amit akarok! Most, amikor elkezdtem ezeket a nullákat festeni, eszembe jutott, hogy ez a forma végül is egy hagyma, egy végtelen hagyma.” * “Az elmúlt években sokszor festettem vörössel, van is egy olyan anyagom, amit még nem állítottam ki, még várat magára, vörös drapériákból és vörös kövekből áll. Már a címe is megvan: ‘Vöröseltolódás’. Most, amikor az első “nullás” képet festettem, megint a vörösből indultam ki, de aztán a kép a hozzáadott színek miatt elkezdett halványodni, előbb rózsaszínes-vörös lett, majd elkezdtem belerakni a türkizeket meg a kékeket, aztán a sárgákat…” * “A nulla, a semmi régóta foglalkoztat, ez volt a (végül el nem kezdett) doktori témám is, amihez nagyon sok anyagot gyűjtöttem, és részben ki is dolgoztam. Még az is lehet, hogy egyszer meg fogom írni és kiadom. Ehhez tartozik még, hogy nekem festéskor mindig volt egy fóbiám a háttérrel kapcsolatban. Oké, megfestek valamit, de mi a legyen a háttérrel? Emiatt a pályám kezdetén telefestettem a hátteret mindenfélével: szöveggel, számokkal, betűkkel, mindenfélét festettem a háttérre, hogy ezt megoldjam. Ez egy a tipikus horror vacui-élmény, a félelem az ürességtől. Volt, hogy elkezdtem plexire meg fóliára dolgozni, hogy ne is legyen háttér. Hogy van az, hogy a semmiből megjelenik egy kép, egy mű az ember fejében? Persze nem úgy, ahogy végül megvalósul, de mégis: van egy ötlet, ami kvázi a semmiből jön. Ezt szerettem volna úgy megmutatni, hogy a kész mű is mintegy a semmiben jelenik meg. Ezért készítettem korábban a transzparens hátterű munkákat. És közben foglalkoztatott ennek a filozófiája.” * “Nagyon nehezen adok címet, képnek és kiállításnak is. Nem szeretem a “megmondó” címeket, azt, ha egyértelmű, hogy miről szól. Például René Magritte furcsa képcímei éppen azért olyan csodálatosak, mert behoznak még egy réteget, valami váratlan asszociációt a képhez. Most viszont úgy döntöttem, hogy ennek a kiállításnak a címe Zéró lesz, a legnagyobb képnek pedig Első nulla, mert ez most a kezdete valaminek. Ezt biztosan érzem.” Szerkesztette: Bihari Ágnes