Bálványos Levente - Javítások
Ez a tárlat azért lehet különösen érdekes, mert van benne:
- Upcycling és erőforrás-újratervezés: bútordarabokból, szegélylécekből, képrámákból, hulladékfából épülnek a reliefek – a fenntarthatóság mellett az újdonságot teremtő vágyról is szólnak
- Szabályalkotás és szabályszegés: hogyan hozunk létre rendszert – és mikor léphetjük át a saját magunk által szabott határokat.
- Innováció: hogyan lehet a megszokott struktúrákat radikálisan újragondolni
A kiállítást Tillmann Ármin filozófus nyitja meg. (Ő maga is egy unikornis a maga szakterületén.)
Program
BÁLVÁNYOS LEVENTE: JAVÍTÁSOK
A szobrász szakon végzett konstruktív-konkrét művész igen hamar kilépett a körplasztika (azaz a klasszikus szobrászat) köréből, hogy egy új formarend (síkrelief) lehetőségeit vizsgálja. Geometrikus elemekkel, az elmozduló és egymásra rakodó térsíkok és térmetszetek viszonyával foglalkozik.
Bálványos a határvonalakon mozog, kiállításaiban és műveiben komplexen egyesülnek szobrászati, építészeti és installációs, fakturális és festészeti hatást keltő megoldások, amelyekhez gyakran váratlan, a szó jó értelmében vett unortodox megoldásokat is társít. Ahogy írja, „a rend, egy minimális rendszer felépítése és az adott rendszerből való szolid kilépés érdekel”.
A most kiállított anyag középpontjában a korai és az utóbbi időkben készült síkreliefek állnak, mintegy ívet vonva korai, leginkább a függőleges és a vízszintes elemek szigorú, de egyben spontán kapcsolatait vizsgáló reliefek és a kisebb „falképek” között, melyek négy-öt és (eltérő, de önmagában egynemű) színes, ívelt, és amorf, már-már organikus részből alakulnak ki.
Bálványos újrahasznosít; munkái szegélylécek, bútordarabkák (például egy Thonet szék karfájának íves negyede), talált anyagok, deszkák, képráma darabok, színezett felületek együtteséből állnak össze.
Az egyszerre antropomorf, és ugyanakkor végletekig elvont, látszólag billenékeny, de mégis stabil, absztrakt térkonstrukciók, a szinte lebegő síktömbök/tér-képek világa összekapcsolódik azzal a kérdéssel, hogy a mi a kép, és hol húzódik a vékony határ sík és a tér között.
A bekeretezett (vagy kisebb „doboztérbe” zárt), egyszerre szimmetrikus és aszimmetrikus reliefkompozíciók vagy a fekete alapfelületre „helyezett”, játékos struktúrák képet „imitáló” helyzetben jelennek meg. A „kép a képben” megoldás feltűnik az egyik, a kép síkjától befelé táguló munkán (méhviasz – kontúrlenyomat). A határon táncolás másik bizonyítéka a hevenyészett „épület/szobor-makett” – visszacsatolva a térhez, amely „a képzőművészeti önértelmezés klasszikus kerete”.
Dékei Kriszta