Évzáró Kolibri nagykoncert

Ma másodjàra töröltem ki Micheal Bublé-t a spotify keresőből, azért ahhoz még tényleg nagyon korán van.

Habár ismerve magamat maximum november közepéig tudom kihúzni, odavagyok a karácsonyért. Valószínűleg ez is -mint ahogy idősödöm észre veszem, hogy mennyire sok egyéb is- a szüleimtől ered, ezt az ünnepet mindig különösen nagy gonddal szervezték meg.

Tele volt a varázslattal, nagy lepedőkkel eltakart nappalival, ami mögött az angyalok építették a karácsonyfát, a legidősebb nővérem azt mondta, hogy egyszer véletlen össze is találkozott velük és nekem személyesen üzenik, hogy ne kukucskáljak annyiszor be, mert olyankor mindig láthatatlanná kell válniuk és addig ők nem tudnak haladni pedig sok a dolguk, és ez még amúgy is csak a mi házunk... Nem is kiváncsiskodtam többet.

Az első alkalom amikor megláthattam a karácsonyfàt a teljes pompájában, csillogó díszeivel, karcsú alakjával ami mindig a plafonig ért. Ebben az angyalok nem ismertek kegyelmet, pontosan tudtàk, hogy mire vágyunk, egészen különleges volt.

Mivel nagy a család volt egy őrületesen fárasztó része is, ahol mindenkihez igazodni kellett, és ahol a hangzavar állandó volt napokig. Öröm és meghatottság.

Aztàn hirtelen jött az év vége ahol mintha egy (vár)megye nagyságú ollóval elvágták volna ezt az egészet, és már jött is a szilveszter, az új év, és az elmúlásnak a magja belém költözött.

Nagyon különleges időszak ez nekem, kiváltságosnak tartom magam azèrt, hogy ilyen nagy szeretetben és együtt ünneplésben zárhattam le az éveket, hiszen ami elmúlt az elmúlt hiába kapaszkodok belé, tépem a körmeimmel, így vagy úgy, de kicsúszik az ujjaim közül, ígyhát megértettem, hogy csak egyet tehetek: Megadom az elmúlt évnek a tiszteletet, átgondolom a jót és a rosszat is, beengedem a fényt, és az árnyèkokat is, nem hazudom el semelyik mértékét, megtartva így az ép eszemet.