TARR BÉLA: A LONDONI FÉRFI

Ajánló:

A londoni férfi volt az első Tarr Béla film, amire már tudatosan várhattam. Úgy gondolom, hogy ez – a közvetlenül Fehér György (1939-2002) operatőr-rendező halála után készült első önálló Tarr Béla alkotás – a “hiányzó Fehér György film” Tarr Béla és Fehér György közös nagyjátékfilmjeik sorában. Egyértelműen Fehér György igézetében született.

Nem véletlenül gondolta Koltai Tamás színikritikus a legjelentősebb Tarr Béla-filmnek:

“Képtelen vagyok megmondani, miért nagy film A londoni férfi, Tarr filmjei közül is a legnagyobb. Talán a dramaturgiai zártsága miatt. Vagy mert a végsőkig redukált. Olyan, mint egy Harold Pintér-dráma. Több benne az elhallgatás, mint a kimondás. Szereplői nagyon valóságosak, nagyon hétköznapiak, de nem tudunk meg róluk szinte semmit – ez a „semmi” kitágítja a dimenzióikat, félelemmel és szorongással tölt el a létezésüket illetően, a metafizikába taszítja őket. A valóságos hajó, a valóságos kikötő, a valóságos bár elveszíti életszerű, realisztikus körvonalait, díszletté válik egy színjátékban, amelynek nem ismerjük a szabályait, az oksági összefüggéseit, a célirányosságát és az értelmét. Nem tudjuk, ki a „rendező”, és nem tudjuk, mi a történet „morálja”. Megölnek egy embert a pénzéért, aztán egy másikat is, van gyilkos, van áldozat (nem biztos, hogy az, akit megöltek), és az egészet kinyomozza egy nyomozó. Az észrevétlen, nyomasztó mindennapokba betör egy váratlan esemény – mint az a hirtelen hullám, amely előzmény nélkül fölcsap a partra az imént még sima tengerből -, aztán minden újra elcsendesedik, mintha mi sem történt volna. Folytatódik az eleve elrendelt létezés a végtelen, üres, Isten nélküli ég alatt.

Mint bennfentes néző tudom, hogy A londoni férfiban ki a színész, és ki a civil. A nyomozót játszó Lénárt István például civil. Képtelen vagyok levenni a szemem barázdált arcáról, zord tekintetéről, robusztus figurájának tömbjéről. (Nem szeretném összehasonlítani azokkal a színészekkel, akik miatt nem nézem meg a legtöbb magyar filmet.) A végén Szirtes Ági arcát látni sokáig. Megtudta, hogy a férjét megölték. Nem suhan át az arcán az egész élete – a minap ezt hiányolta egy jeles értelmiségi egy jeles előadás jeles szereplőjének tekintetéből -, mozdulatlanok maradnak a vonásai, gyűlik a szemében a könny, ázik az arca. Csodásan kifejező arc, de nem arról szól, hogy van-e együttérzés vagy részvét. Nincs ezen az arcon se a múlt, se a jövő. A statikus fátum van rajta, a világmindenség fájdalmas közönye.” [Forrás: Koltai Tamás: Egy nagy film, 168 óra, 2008. március 13. pp. 28-29.]

A szervezők az időpont- és műsorváltozás jogát fenntartják!