Szabó Dezső: Jelenség

A Jelenség című műcsoport Szabó Dezső modellezett látványokkal foglalkozó, közel két évtizedes munkásságának egy olyan szegmensét mutatja be, amely ebben a formában önálló egységet alkot az életművön belül.

A művészi koncepció középpontjában többek között a természetben megfigyelhető jelenségek különféle képi megjelenítése áll. A látvány egyértelmű utalás a különböző médiumokból, televíziós műsorokból, ismeretterjesztő folyóiratokból ismerősnek tűnő képekre, de a tudományos célú fényképfelvételek képi világára is, miközben mindkettőt idézőjelbe, látványuk, tartalmuk igazságtartalmát pedig kérdésessé teszi. Ez lehetőséget ad a nézőnek is arra, hogy kritikus pozícióból vizsgálja felül; mit is lát.

Fényképeket nézve általánosságban is elsősorban a kép tartalmára koncentrálunk, azt próbáljuk meg beazonosítani és megérteni meglévő tudásunk segítségével és tapasztalatainkból kiindulva. Figyelmen kívül hagyjuk, hogy a fénykép maga is olyan jelenség, amely a dolgokat – igaz meghatározott módon – megtapasztalhatóvá teszi. A fotó a szó szoros értelmében mediálja a látványukat, miközben létmódjuk sajátosságairól mit sem árul el. A kiállítás kontextusában így az a fő kérdés, hogy valójában mire irányul a figyelmünk: az információra (a jelenség látványa), amelyet a fénykép közvetít, vagy a fényképre, mint a közvetítés módjára, ezzel együtt pedig olyan alkotói eszközre, amely segítségével a művész nem csak a filozófiai problémaként értett képet állítja középpontba, de az annak létrehozására irányuló, a kép, mint jelenség mögött rejlő alkotói folyamatot is feltárja.

A műcsoportok a kiállítás kontextusában sajátos dialogikus helyzetbe kerülnek egymással, és a néző egyszerre szembesülhet az illúzió és az alkotás folyamatának látványával. A kiállítás címe – Jelenség/Phenomenon – iránymutatóvá válik ebben a helyzetben, egyúttal pedig kiindulópontul szolgál egy lehetséges értelmezéshez. A görög eredetű szó (phainómenon) az érzékszervek számára megmutatkozót, érzékelhetőt, megfigyelhetőt jelölte. A filozófusok számára, akiket a probléma kezdettől foglalkoztatott, a megválaszolandó kérdés úgy hangzott, hogy mi a viszonya a valóságos létezőknek ahhoz, ami belőlük jelenségként/fenoménként megmutatkozik és érzékelhető az ember számára. A fenomén csak az érzéki tapasztalatban adott, és mentes minden elméleti konstrukciótól. Nem egyenlő azzal a tárggyal, amelyre mutat, mivel annak csupán az érzékek számára felfogható megjelenése. A jelenség immunis ezért minden kétellyel szemben, ellentétben a tárggyal, amelyet az érzéki tapasztalatok közvetítenek. A megismerő ember számára csak a fenomén adott, amely nem azonos a megmagyarázandó dologgal, és nem is maga a magyarázat. A természetes beállítódásban, azaz a hétköznapi viszonyulásban az ember nem vizsgálja a dolog létét vagy nemlétét, annak milyenségét, csupán arra összpontosít, ahogy az megmutatkozik. Észleleteink viszont, amelyekben a dolgok fenoménként megjelennek, mindig közvetítettek, az azonban nem tudható, hogy az így létrejövő képzetek miként reprezentálják a dolgokat.

A természettudósokat emiatt foglalkoztatták a természetben megfigyelhető jelenségek, és kutatták azokat a törvényszerűségeket, amelyek hátterükben meghúzódnak, és amelyek magyarázatot adhatnak rájuk. Arra keresték a választ, mi és hogyan rejlik mögöttük.

A műegyüttes részeként itt most több, korábban még nem látott mű kerül kiállításra, kimondottan erre az eseményre elkészült vagy befejezett műtárggyal együtt. A Magasfeszültség, a Szent Elmo tüze, a Kitörés műtermi körülmények között előidézett vagy lemodellezett természeti jelenségek felvételein alapuló, nagy méretű műtárgyak, amelyek hat sorozattal – Process, Werk, Studio, Kitörés-Inverz, Kitörés-Infrared, Kitörés Trompe-l’œil –, valamint egy videóval (Electric Field) – egészülnek ki. Ezek a sorozatok és a videó különböző módon bír „werk” karakterrel, azaz utalnak a mű létrehozásának folyamatára. Ily módon a művekben a tudományos célú fotográfia gyakran látványos vizuális világa mellett a festészet és a „fotográfia mint médium” eszközkészlete és a tőle elválaszthatatlan alkotói stratégiák kerülnek a vizsgálódás középpontjába.

Szöveg: Pfisztner Gábor