Pass Andrea: Eltűnő ingerek

A fájdalom már csillapodott, az emlékek megkoptak, az élet szalad előre, minden nap vele, mármint a hiányával, így megy ez már húsz éve. Mégis izgat ennek a kihívásnak a lehetetlensége. Tavaly nyáron történt, hogy egyszer csak futás közben bevillant egy írói játék. A könyörtelen betegségből adódó dramaturgiai utazás. Nem bírtam ellenállni. Aztán a játék hamar átváltozott, szobafogság lett belőle, nem mozdulhattam ki, amíg meg nem találtam a megfelelő szavakat. Sosem kerestem ennyi ideig egy mondatot, egy kérdést, egy választ. Hogy lehet halálhírt hitelesen közölni színpadon? Hovogyavan? Vavajovon sivikeverüvül?” (Pass Andrea)

A tökéletes látás fokozatosan fejlődik ki a születésünket követő hat-nyolc hónap alatt. Eleinte az agy még nem képes feldolgozni az érkező vizuális információkat. Ahogy telnek a hónapok, az agy fejlődésével nő az éleslátás távolsága is, mondhatjuk, rázúmolunk a minket fogadó világra. Megtanulunk járni és szép lassan minden ingert megismerünk. Jó esetben megszeretjük az életet és nem tudunk a szépségével betelni. Van azonban egy betegség, ami az életünk végéhez vezető úton fokozatosan visszaveszi a befogadásra alkalmas érzékeket. Főszereplőnk, Endre, lépésről lépésre távolodik el attól a csodától, amit annyira nehéz elengedni.

„Az úgynevezett „felnőttszínházi” alkotók közül, jelentsen ez bármit is, Pintéren kívül ma talán csak Schilling Árpádot foglalkoztatja kitartóan a felnőtt- gyerek viszony. És Pass Andreát. Akinek megközelítése és színházi hangja egyaránt személyes és saját. És bátor: maga írja és maga rendezi előadásait. Szerzői színházat csinál, mint nálunk olyan kevesen.” (Herczog Noémi, Élet és Irodalom)