Hangverseny az Óbudai Zsinagógában

Villányi Dániel zongoraművész idei programja nem kronológiára épül, és leírható témát sem követ. A műveket valami fontosabb fogja össze. Zenei összefüggés, hangulati, érzelmi, lelki reláció? A zenész számára ez a nagy kérdés, az előadói szándéknak ez lesz az alapja. Ha a válasz jó, a műsor összeáll, de az igazság pillanata, akárhogy magyarázzuk, csakis a koncerten jön el.

A koncert műsora

Ludwig van Beethoven (1770 – 1827): Andante favori (WoO 57)

Wolfgang Amadeus Mozart (1756 – 1791): a-moll szonáta (K. 310)

Carl Nielsen (1865 – 1931): Chaconne (Op. 32)

SZÜNET

Franz Schubert (1797 – 1828): G-dúr szonáta (D. 894)

Egy koncert műsora

Egy koncert műsora – ideális esetben – remekművek sorából áll. A repertoár, a zongorairodalom beláthatatlan méretű, a lehetséges variációk a végtelent súrolják. Hogyan választ hát az előadó – milyen elveket, érzéseket, kompromisszumokat, megfontolásokat követve? Egy koncert műsora – ideális esetben – önmagát igazolja, nem magyarázatra szorul.

Mint a felleg

Mert még ha itthon kevesebbet is halljuk a múlt század fordulóján élt nagy dán zeneszerző nevét, Nielsenét, mint Beethovenét, Mozartét vagy akár Schubertét, utóbbi G-dúr szonátáját hányszor hallgattuk meg elejétől végéig? Himmlische Länge – mennyei hosszúságú, alighanem ezt mondaná Schumann, bátorítólag; mint a felleg, a schuberti idő – tágas, otthonos. Amit viszont biztosan mondott, hogy szonátái közül ez a legtökéletesebb, formára és tartalomra – vollkommenste in Form und Auffassung – kívül, belül.

Andantéját nem engedte

Bezzeg Beethoven! – aki a kompakt Waldstein szonátája középtételének szánta az Andante favori zenéjét, ámde a mű kompakt arányait jócskán túlnövő rondót baráti tanácsra mégis inkább egy bevezetőtétel, a megkapó Introduzione váltotta. A történet úgy kerek, ha eláruljuk, e bevezetett harmadik tétel maga is rondó. De andantéját nem engedte Beethoven, addig játszotta és játszotta, míg kétség nem férhetett hozzá, mégiscsak ez a favorit. Andante favori!

Gomolygó bárányfelhő

Ahány dúr, annyi moll – mégis, Mozart mindössze két zongoraszonátát komponált moll hangnemben, pedig tizennyolcat írt belőlük. Könnyen gondolhatnánk hát rá dúrszerzőként, a 16:2-es arány világos indikátor. A moll sötét, súlyos, drámai, ha nem egyenesen tragikus, Mozart pedig könnyed, akár parókán a rizspor. Az 1778-as év nyarán írta meg az a-moll szonátáját, Anna Maria, Mozart édesanyja július 3-án meghalt. Akár volt rizspor a parókán, akár nem, a Mozart-művek tragikuma, mint az életé, akkor is jelenlévő, mikor oly békés minden, mint a lomhán gomolygó bárányfelhő a nyári égen – dúr ide, moll oda.

Lett légyen dúr a vége

Dúr ide, moll oda – ez a sokakat foglalkoztató dilemma, ahogy olvadozik a tonalitásba vetett hit: egyik se, méghozzá sehova! De az északi Dániában más az olvadás. Nielsen Chaconne-ját épp csak érinti a kor e szelleme, s Bach-hoz nyúl vissza, a kétszáz évvel korábbi műhöz, a d-moll hegedűpartitához. Megszületik a zongoramű, húsz variáció az egyszerű basszustémára; néha kicsit szertelenül, máskor anakronisztikus határozottsággal, szelíden és vadul, a transzcendenst súrolva, csűrve-csavarva, a témát alaposan kiforgatva, de még akkor is biztos hangnemi szignatúrával, amely pedig – lett légyen dúr a vége és moll az eleje – a végletek közt kifeszülve sem lehet más, csakis a D.