Leitner Levente - Play Don't Work - Artist talk

A cyberpunk konkvisztádor elindult áthajózni a bérmunka óceánját és meghódítani a művészeti mezőt, de lemerült a Duracell nyuszi. Pedig azt ígérték neki, hogy térdig fog gázolni az aranyban, ha megvívja a főnök-beosztott kapitalista csatáit. Aztán kiderült, hogy hiába öltötte magára a túliskolázott kétkezi melósok vegyvédelmi ruháját, ugyanis a radioaktív életpályamodell gyorsabban égette át magát a polietilénen, mint a kénsav.

Leitner Levente tavaly ilyenkor Work, Don’t Play címen merengett arról, hogy a művészeti munka vajon nyomorba dönt vagy megnemesít. Nézőpont és kiégés kérdése. Leitner azonban egy akucsere után variált a szórenden és új dobogóst hirdetett: előbbre való a játék, mint a munka. Ha elhajítjuk az önkizsákmányolás patetikusságát és a szakmai előrejutás corporate hidegségét, akkor odáig tudjuk infantilizálni a piaci hierarchiát, míg megérkezünk az ugróiskoláig. Az egy után a kettő jön, de a tíz után a kilenc. Mindig vissza kell fordulni, avagy „egyszer hopp, másszor kopp”. Megintcsak nézőpont kérdése, hogy örülünk-e az örök visszatérésnek.

A konnektorba dugott, 220V feszültség alatt tartott humor lerángatja a piedesztálról a verseny fogalmát, meghempergeti a küzdelem mocskában, aztán csinos játékként a kirakatba ülteti. Az életnek van egy furcsa és rövid szakasza, ami nem véletlenül esik egybe az idealista fiatalsággal, amikor a győzelem morális eszménye tűnik a legfontosabbnak. A gyerekek és az öregek jobban kedvelik a nyereményt.

Kurátor: Fülöp Tímea