Hagyományos kultúránkban a szellemi javak átörökítése természetes folyamatként volt jelen. Szájról szájra terjedt tovább az a több generációnyi tudás, mely felhalmozódott a népművészetben, a mi esetünkben a népzenében és a néptáncban. A hagyomány, mint értékrend, meghatározta a falusi közösség erkölcsi mivoltát, átszőtte életét. A falusi szokások, táncmulatságok nem csak egyfajta szórakozási formaként funkcionáltak, hanem alkalmat adtak annak is, hogy az idősebb generáció nevelői hatást gyakorolhasson az új nemzedéknek. Hagyományosan apáról fiúra szállt tovább a tudás, de a generációs folyamatokat tekintve korszakok között is átíveltek szellemi értékeink.

A hagyományt ugyan a falusi közösség gyakorolta, de az átadásnak és átvételnek mégis megvoltak a kimagasló mesterei. Mai értelemben a kreatív alkotók voltak ők, akik tehetségük, művészi érzékük által formálták a nép művészetét.

Hagyományos műveltségünk modernkori fennmaradásáért sokat köszönhetünk azoknak a gyűjtőknek, akik még a fellelhető hagyományőrzők tudását bármilyen formában is rögzítették. Néptáncgyűjtőink munkája felbecsülhetetlen örökség, mivel a falusi társadalmakban a hagyományozódás megszűnt, s így az eltűnőben lévő szellemi örökség jelentős részét még időben átmentették jelenünkbe.