GOSZTOLA Kitti: State of All the Land

Grant Wood, az Amerikai gótika későbbi festője 1927-ben Európa dekadens régiójába, a weimari Németországba utazott, hogy az új tárgyilagosság tanulságaiból önazonosnak vélt amerikai művészetet teremtsen, a dekadens európai hatásoktól mentes regionalizmust.

Élete végéig kitartott amellett, hogy ironikusnak tetsző képei tárgyilagosak, mentesek az új tárgyilagosságra jellemző iróniától. De a regionalizmus már megjelent útrakelése előtti utolsó nagy munkájában: az iowai táj lelkének látott kukoricaföldekről festett ragasztott pannót egy Sioux City-beli hotel szalonjának négy falára. A festmény sorsa éppoly ellentmondásos, mint későbbi munkásságáé: lefestették, letapétázták, elfeledték, majd a darabokban lehámozott kép egyes részei elkallódtak. A restaurált maradványok nézői ma alaposan megváltozott látvánnyal szembesülnek a múzeumban: a színes, populáris panorámából aranyban derengő, szinte monokróm fragmentumok váltak, mintha a táj és a tájkép fogalma szétfeszítené saját kereteit.

„State of all the land,” dícséri a földek földjét az Iowa Corn Song amelynek egyik rajzos kottaborítóját Wood alapul vette, mottónak viszont már egyenesen „Best in All the Land”-et festett a pannó fölé. A „tájjeleg”, a „nemzeti táj” mítosza részben mindig konstruált. Az ősiség és az idegenség, a konzerválás és az alkalmazkodás dinamikája összetett. Alan Sonfist híres Time Landscape-je, a gyarmatosítás előtti Keleti part növényvilágát rekonstruáló városi parkocska sorolható a kritikai művészethez, de aki akarja, értelmezheti az „örök” táj változatlanságát visszasíró öko-xenofóbia jelenségeként is.

A tájat megváltoztató (invazív) növények lehetnek haszonnövények, és lehetnek olyan (egykori) dísznövények, amelyek új területükön épp ökológiai sikerük miatt vesztették el egzotikumuk ökonómiai értékét – ilyen különleges dísznövény volt egykor a ma már irtandónak látott japán keserűfű. A nagy kivétel a pampafű, amely sokfelé – így Magyarországon is – keresett dísznövény, sokfelé azonban invazív kártevőnek minősül.

A név valójában két változatot takar: a pampákon őshonos Cortaderia selloana mellett az andoki lila pampafüvet, Cortaderia jubatát, amelyet egykor talajmegkötési vagy – éles levélzete miatt – erdővédő célra vezettek be Dél-Afrikától Új-Zélandig, de amely ma már az EU-ban is tiltott. A selloanát Kaliforniában az 1870-es évektől a kukoricához hasonló végtelen sorokban termesztették impozáns tollazatáért, s világszerte exportálták kalap és vázadísznek, virágkarneválokon lovaskocsikat ékesítettek vele, mielőtt kerti dísznövényként is elterjedt. Ibériában a művelés alól felhagyott területek közelében épült luxusnyaralók kertjeiből szabadult ki a növény, ezért ott már ezt a változatot is betiltották, de a felmelegedés miatti terjedése következtében egész Európában vizsgálják a státuszát. Mauin a sziget természetes ökoszisztémáját tönkretevő, haszonnövényként betelepített cukornád-és ananászültetvények hanyatlásával lakta be a helyükön maradt ugart, de ellentétben Hawaii állam névadó szigetével, Mauin nem számolták fel. A pampafű olajos virágzatával elősegíti a tűz terjedését, gyöke viszont túléli azt, tehát a tüzek kedvezményezettjének mondható. A közelmúltbeli maui tűzvész kapcsán ezért lángolt fel a vita a pampafű (és más invazív növények), a felmelegédés és a kivételes aszály szerepéről, bár a jelek szerint ez alkalommal az emberi gondatlanságé volt a főszerep.

Grant Wood muráliája a kukorica egyszerű motívumával egy évezredes mezőgazdasági kultúrát és a territórium fölötti uralom történelmét sűríti magába. Ahol a pampafű elterjed, ott a végtelen kukoricamezőkhöz vagy más ültetvényekhez hasonló monokulturális jelleget ölt. De a pampafűnek nincs tája – illetve az egész világ az.