Catch Kollektíva - MU Színház: VICSOR
A VICSOR egy előadás bennünk lappangó érzelmek, legfőképpen a düh kieresztéséről, tabuk, elvárások és megfelelési kényszer nélkül. Egy elfogadó tér ahol a nézők és az előadók közösen élhetnek meg olyan érzéseket, amiknek a mindennapokban nem adnak teret. Egy őszinte vallomás a női lét mindennapjainak nehézségeiről.
Program
A VICSOR egy punk dal, egy sírás, egy kiáltás, egy kollázs, egy kíváncsiság és egy kezdet. Egy hely ahol két fiatal nő el tud menekülni a mindennapi életük nehézségei elől. Egy világ ahol kipróbálhatnak különböző személyiségeket, szerepeket, és karaktereket amelyek bennük léteznek. Ahol azt csinálhatnak amit akarnak, kiengedhetik belső őrületüket, jól érezhetik magukat, nevethetnek és elvesztegethetik az idejüket. Ahol nem kell eleget tenniük mások elvárásainak, ahol még a sajátjaikat is hátra hagyhatják. Egy hely, ahol nem kell semminek megfelelni. Egy hely, ahol teret tudnak adni a saját érzelmeiknek, ahol lehetnek boldogok, szomorúak, izgatottak vagy dühösek. Egy hely, ahol sebezhetőek tudnak lenni. Egy hely, ahol megoszthatnak, megbízhatnak, feldolgozhatnak és alkothatnak; ahol támogatni tudják egymást. Egy világ, amelyet a hülye ötletek, a vágy, a düh és a női erő vezérel. Több gyakorlat, kevesebb elmélet.
A VICSOR egy meghívás másoknak, hogy maguk módján betekintést nyerjenek ebbe a világba, végigkísérjék megvadulásunkat. VICSOR az egy engedély a szétesésre.
A társadalomban a női szerepekhez a gondoskodás, a törődés és a passzivitás képét kapcsoljuk. A tradicionális művészetekben a női ábrázolások gyengédek, kifinomultak, légiesek, inkább a szépségről mint a karakterről szólnak. A klasszikus nő csendes, konszolidált, kedves, nincsen saját akarata, nincsenek erős érzelmei, értéke szépségében rejlik. Ezzel szemben a düh egy aktív, agresszív érzelem, ami az egyénről és nem mások kiszolgálásáról szól. Egy nő nem lehet dühös, akaratos, nem helyezheti saját igényeit másoké elé. Lánygyermekként kiskorunktól kezdve azt tanuljuk, hogy a dühnek nem szabad teret adni, el kell fojtani. Ha pedig mégis megéljük, akkor azt a visszajelzést kapjuk, hogy túlreagáljuk, hogy hisztizünk és biztosan csak menstruálunk.
Hogyan tud a düh építeni, nem csak rombolni? Hogyan fordítjuk az erejét alkotó energiává? Hol engedhetjük meg magunknak a dühvel járó sebezhetőség megélését? Hogyan tudjuk magunknak megteremteni ezt a teret? Hogyan tudunk magunknak egy olyan biztonságos közeget képezni, ahová be tudunk engedni külső szemeket úgy, hogy megtartjuk nyitottságunkat?
