Határhelyzetek
A Határhelyzetek a LEAP – LEgAcy in Progress: (Re)Constructing European Narratives and (De)colonising Discourses projekt budapesti kiállítása.
A kiállítás a transzatlanti rabszolgakereskedelem történeti emlékezetéből kiindulva azt vizsgálja, hogyan él tovább a gyarmatosítás öröksége a jelenben. A kolonialitás — Aníbal Quijano fogalma — arra utal, hogy a gyarmatosítás hatásai a modern társadalmakban sem tűntek el. A kiállítás ezt olyan működésmódként érti, amely újra és újra egyenlőtlen hozzáférést teremt a védelemhez, a mobilitáshoz és az elismeréshez.
Program
Magyarország nem klasszikus gyarmatosító hatalom, a kiállítás mégis abból indul ki, hogy a gyarmatosításból örökölt viszonyok nemcsak a hajdani birodalmakhoz kötődnek. A bőrszínhez és származáshoz kapcsolt sztereotípiák megjelennek az intézményekben, a határrezsimekben, a munkaviszonyokban és a mindennapi nyelvben is. A magyar kontextusban ezek a hierarchikus viszonyok különféle formákban nyilvánulnak meg, beleértve a belső gyarmatosítást és az önfelmentő áldozati történeteket. A szolidaritás ezért itt nem sajnálatot jelent, hanem önkritikát, kockázatvállalást és felelősséget.
A kiállítás gondolati kiindulópontja François Piquet francia művész kétcsatornás filmje, amelyben guadeloupe-i fehér és nem fehér szereplők párhuzamos monológjai szólalnak meg. A munka a néző saját érzékelésén és reakcióin keresztül mutatja meg, hogy a szövetségesség nem elvont fogalom, hanem személyesen is megtapasztalható viszony.
A kiállításban szereplő művészek ehhez kapcsolódva vizsgálják, hogy miként működnek a határok a mindennapokban, hogyan formálja a nyelv a valóságról alkotott képünket, és milyen módon befolyásolja mindezt az, hogy honnan nézünk egy helyzetet.
Felfedik azokat a szabályokat, amelyek meghatározzák, ki léphet be és kit figyelnek meg; a megélhetéshez szükséges mobilitás árát; hogy a távolság hogyan alakítja a családi kapcsolatokat és a városi mindennapokat; valamint, hogy a másokat leértékelő szlogenek, propaganda és nézőpontok hogyan épülnek be a közbeszédbe.
A bemutatott munkák olyan helyzetekre irányítják a figyelmet, amelyekben a rasszizmus és a kirekesztés sokszor észrevétlenül, a mindennapok rendjeként működik. Ilyen a roma közösségeket aránytalanul érintő rendőri gyakorlat, a 2015 utáni menekültellenes vizuális propaganda, a migrációhoz kapcsolódó munka kiszolgáltatottsága, valamint a kisebbségi közösségek hiányos vagy torz nyilvános megjelenése. A határ ezekben a munkákban nemcsak országhatárt jelent, hanem testi tapasztalatot, intézményi működést és a mindennapi beszédet is alakító erőt.
A budapesti társadalmi valóságból kiinduló közösségi együttműködések a roma tapasztalatot, a megbélyegzés visszafordítását, a jövőképek keresését a trauma közös, részvételre épülő, performatív feldolgozási kísérleteivel hozzák közel. Ugyanakkor elkerülik a megjátszott empátiát, a szenvedés látványossággá alakítását és a liberális öntömjénezést. A workshopok, a vezetett alkalmak és a kerekasztal-beszélgetések a párbeszéd, a figyelem és a vita nyílt terét hozzák létre.